Kérem várjon

Egy hazatérő magyar tapasztalatai

Hogy kezdődött a nemzetközi ’utazásod’?

Egy 720 fős faluból származom; tradicionális gimibe jártam. Kíváncsi természetem és nyitott gondolkodásom azonban egészen kis koromtól motivált a különböző kultúrák megismerésére és megértésére. Úgy éreztem, hogy van több a világban, így egy cserediák programon keresztül kerültem Portugáliába. Elvileg Európán kívülre szerettem volna menni, de a szüleim ezt nem támogatták. Portugália tűnt a legtávolabbi pontnak a lehetőségek közül, és mivel az angol és német mellé szeretettem volna egy plusz nyelvet, a portugál ebből a szempontból is megfelelt az elképzeléseimnek.

Egy nagyon katolikus, gondoskodó családba kerültem, ami nagy hangsúlyt fektetett a családi és közösségi értékekre. Ebből adódóan például sokat önkénteskedtünk. A családias élmény hatására teljesen beleszerettem a portugál életvitelbe.

Hazatértem érettségizni, de nem volt kérdéses, hogy Portugáliában folytatom az egyetemi tanulmányaimat. Vonzott a nemzetközi tanulmányok szak, viszont túl elméletinek tűnt. Nem láttam benne a szélesebb körben transzferálható készségeket. Ezért döntöttem a portugál-angol szak mellett. Emellett németet tanultam, és kimentem Erasmusra Németországba. Az csodás élmény volt! Az oktatás színvonala magasabb, mint Portugáliában.

Aztán elkezdtem dolgozni a portugál légitársaság call centre-ében, egy a prémium programhoz kapcsolódó ügyfélkapcsolati pozícióban. Portugáliában nagyon otthon éreztem magam, a habitussal és az emberi kapcsolatokhoz való viszonyulással teljesen azonosulni tudtam. Viszont a call centre állásban nem éreztem a jövő perspektívát.

Elkezdtem nézegetni a posztgraduális képzéseket, és végül a berlini Frei Universität-en interkulturális pszichológiát és politológiát választottam. És akkor jött a nagy szerelem – egy fiúval, aki Londonba jelentkezett! Feladtam a berlini helyet azért, hogy együtt tanulhassunk Londonban. Németország jó elméleti dolgokban, az Egyesült Királyság pedig praktikus dolgokban sokkal erősebb volt.

Mit adott neked a londoni tapasztalat?

International Journalism szakon tanultam. Amiért nagyon hálás vagyok Angliának, az a gyakorlati oktatás. 3 gyakornoki programban is részt vettem: a Chatham House-ban, the Bureau of Investigative Journalism-nél és a The Times-nál. Kis csoportokban folyt az oktatás nagyon nemzetközi szellemiségben. Dolgoztunk a BBC-vel és a New York Times-szal is.

Mi volt a legnagyobb kihívás számodra a londoni életben?

Az első két hónapban úgy éreztem, hogy ebben a városban nem tudok lélegezni, én ezt nem bírom! Too much volt, túl nehéz. Eszméletlen pici kis lakásban laktunk ketten. Egyszer volt egy momentum, amikor épp nagyon el voltam keseredve, és azt mondtam magamnak:

’Nem, itt fel kell venni a ritmust. London is the best place to be! Ki akarom használni a város kínálta lehetőségeket!’

Ebben a szellemiségben felfedeztük a várost, konferenciákra jártunk, tüntettünk, bulikat szerveztünk – aztán jött egy European Parliament gyakornoki lehetőség Brüsszelben, a WebCom Unit-ban.

Nagyon aktív és változatos volt a gyakornoki program. Fiatalos csapat volt, partnerként kezeltek, és rengeteg szabadságot kaptam a tevékenységi körben. Számomra azonban nagy kihívást jelentett az Európai Intézmények által felvázolt perspektívát képviselni. Kicsit távolinak tűnt; hiányzott belőle az oknyomozó szemlélet; a lehetőség, hogy mélyebbre ássak. Hosszú távon nem passzolt volna a személyiségemhez.

Milyen irányban léptél tovább?

Megcsináltam egy online kurzust, ami arra fókuszált, hogy a kisebbségeket hogyan prezentálja a média. Thaiföldön ottani menekültekkel készítettem interjút, amiből egy szép portfólió, 12 cikk és rengeteg kép született. Ez egy nagyon formatív tapasztalat volt.

Ekkoriban már kezdtem érezni, hogy eltávolodtam a családtól, az otthontól. Megérett bennem a hazaköltözés vágya.

Mindig élveztem a Magyarországon töltött időt, de féltem visszajönni, mert nem rendelkeztem kifejlett kapcsolati rendszerrel.

Proaktívan felvettem egy csomó szervezettel a kapcsolatot, felajánlottam az anyagaimat ingyen, de senki még csak nem is reagált! Egy amerikai online újság fizetett pár cikkért.

Most viszont HR területen dolgozol, és továbbra is itthon vagy, tehát feltételezhetően jött egy fordulat!

Igen, rájöttem, hogy más megoldást kell találni. Egy kedves barátom a Randstadt Sourceright-nál dolgozott. Sokat mesélt a munkájáról, és tetszett benne, hogy emberekkel foglalkozott. Jött egy álláslehetőség náluk, és be is hívtak interjúra.

A Sourceright-ot Paróczay Balázs futtatta fel. Ő nagyon jó volt ennek a kiépítésében. Ő interjúztatott és a jelenlegi főnököm (akivel azóta is együtt dolgozunk, bár már-más cégnél).

Élveztem, hogy az interjú során beszéltünk művészetről, politikáról, morálról, véleményeket ütköztettünk és eszmét cseréltünk.

Őket rendkívüli módon izgatta a bennem rejlő potenciál. Nem ítélkeztek, mint sok más helyen, hogy veszélyforrás vagyok: mivel annyi országban éltem, nem vagyok egy biztos pont, úgysem maradok sokáig.

Értékelték, hogy challengeltem a véleményüket.

És azóta is toborzás-kiválasztásban dolgozol – megszeretted?

Elkezdtem nagyon élvezni az életet itthon, jó itt lenni, szerintem vannak lehetőségek. A Sourceright-nál nemzetközi helyen voltam, és egy jelentős tanulási folyamaton mentem keresztül. Felismertem, hogy érdekelnek a jelöltek és az eredményeim, és nagy iramban elkezdtem fejlődni. A Sourceright kellemes átmenet volt a nemzetközi és a magyar vállalati kultúra között. Adott egy szakmát, amit imádok, és szeretnék ebben fejlődni.

Mik voltak a legnagyobb kihívások számodra a hazatérésben?

Sokan rizikó-faktort láttak bennem. Mivel sokat utaztam, gyorsan levonták a következtetést, hogy biztos instabil személyiség vagyok, amiért nem találom a helyem. Ez néha problémát jelentett az álláskeresésben. Én hiszek abban, hogy néha kockáztatni kell, hogy nyerjünk!

Egy másik zavaró tényező a szexizmus, ami sajnos mind a mai napig a magyar kultúra szerves része. Számomra azt volt még nagyon nehéz elfogadni, hogy sok nő öntudatlanul is beáll a sorba és ezen szexista normatívák alapján áll nőtársaihoz. Itthonlétem óta hallottam megjegyzéseket a férfias viselkedésemről,  a férfi kollégákkal ápolt jó munkakapcsolatomról. Ugye mondanom sem kell, hogy ehhez hasonló megjegyzéseket külföldön soha nem kaptam.

Ezektől elfárad néha az ember, viszont meg kell tanulni együtt élni a kultúra jellemvonásaival. Nem lehet mindent elfogadni, de nem lehet mindent kritizálni sem. Alkalmazkodni kell. Mivel kis faluból jövök, ez könnyű volt. Az egyik erősségem a különböző álláspontok megértése. És még ha ellenvéleményt is fogalmazok meg, tudok tisztelettudóan véleményt nyilvánítani, egyfajta hidat képviselni az emberek között.

 

 Kiss Vera    

 

Szeretek itthon lenni! Nem igazán volt kellemetlen élményem; a hétköznapok pozitívak. A lényeg, hogy meg kell találni a közeget, amiben mind szakmailag, mind a magánéletben jól érzed magad!