Kérem várjon

„Tele voltam kétségekkel, hogy sikerülni fog-e munkát találnom Magyarországon!”

Egy korábbi bejegyzésben már meséltél pályafutásod kezdetéről, és a Brüsszelbe költözésről. Talán folytassuk onnan, hogy elvégezted az MA in Coaching and Mentoring Practice-t az Oxford Brookes-on. Mi következett ezután?

A kurzus végére már közel 5 éve voltam az Európai Bizottságnál, és bár nagyon jól éreztem magam abban a befogadó, sokoldalú, és számomra kiváló fejlődési lehetőségeket biztosító közegben, úgy éreztem, hogy eljött az idő a továbblépésre. Tanulmányaim és önkéntes coaching tevékenységem során elmélyültem az expatek pszichológiai fejlődésének a kutatásában, és saját gyakorlatom is egyre inkább a külföldiekkel való munka töltötte ki. Ez volt a megkülönböztető jegyem a piacon, valamint az EU-s intézményekkel való tapasztalatom, amikor létrehoztam saját vállalkozásom a tehetség/személyzet- és szervezetfejlesztés területén.  Ezzel egy új fejezet kezdődött.

Az Európai Bizottsággal továbbra is megmaradt a kiváló kapcsolatom, és lehetőségem volt néhány izgalmas megbízásban együttműködni velük. Élveztem a vállalkozás nyújtotta szabadságot és napi rutint. Hogy a magam sztenderdjei, elvei és szakmai koncepciója szerint fejleszthettem ki szolgáltatásaimat. Amikor beindult az üzlet, napi 16 órákat is dolgoztam. Azonban ez nem szívott le, hanem rengeteg energiát adott, mert azt csináltam, amit imádtam, és amiben igazán jó vagyok. Ugyanakkor a vállalkozásban ötvöződött minden további erősségem és tapasztalatom is (marketing kommunikáció, üzletfejlesztés, kapcsolatépítés, publikálás, előadások tartása, készségfejlesztő workshopok kidolgozása, megszervezése és lebonyolítása, stb.)

 

Londonba költözve is megtartottad a vállalkozást? Egyáltalán miért hagytad ott Brüsszelt?

Amikor a vállalkozás elkezdett beindulni, megijedtem az elköteleződéstől. Már 8. éve éltem ott. Bár a 8 év alatt többször ’átalakítottam’ az életem – változtak a pozíciók, a hobbik, a baráti kör, a napi rutin, a lakásaim -, úgy éreztem, hogy magánéletileg kihoztam a helyből, amit lehetett. Több tényező is London felé húzott. Nagyon jól ismertem a kultúrát, volt egy stabil kapcsolatrendszerem, a nyelvet magas szinten beszéltem, ismertem rengeteg logisztikai, adminisztratív szokást és rendszert, hiszen átjártam tanulni 2 évig, na meg az én szakterületem is sokkal előrehaladottabb volt már ott. A vállalati ügyfeleim nagy része szintén Nagy-Britanniából volt. Azt is éreztem, hogy nem mondhatom el, hogy nemzetközi karrierem volt, amíg nem éltem egy igazi európai nagyvárosban. És persze, ott volt a kapcsolatom, akit Londonba helyeztek át egy megbízásra.

Vetettem azért egy pillantást a magyar munkaerőpiacra is, mint egy második opció. Sőt, itthon már korábban elkezdtem a szakmai profilom építgetni. Tartottam foglalkozásokat, és publikáltam 2 önismereti lapban is – ezek később megszűntek, mert a tulajdonosok külföldön kaptak lehetőséget. Azonban gyorsan átláttam, hogy a HR piac nagyon gyerekcipőben járt. Csupa admin és toborzás. Az én területem nem is igazán létezett. Nem úgy, mint Londonban, ahol virágzott a képzés-fejlesztés. Beadtam 3 pozícióra, mind a 3-ra sikerrel, és ezzel egyértelművé vált, hogy London tárt karokkal vár. Végül a Londoni Egyetem ajánlatát fogadtam el, ahol karrier konzultánsként dolgoztam a King’s-ben és a Goldsmiths-ben, a Courtauld Institute of Art-ban pedig én vittem a karrierközpontot.

Mivel az addigi pályafutásom során leginkább tapasztalt, senior ügyfelekkel dolgoztam, a pályakezdőkkel való munka kiválóan kiegészítette a portfólióm – és hát új szenvedélyt adott a hivatásomban. A fiatal felnőttek pályatámogatása rendkívül hálás feladat!

 A kérdésedre válaszolva, a Londonba költözéssel megszüntettem a vállalkozást. Új fejezetet akartam nyitni és teljesen arra koncentrálni.

 



Mit adott számodra London? 

Békét és nyugalmat. A legjobb döntés volt, hogy átköltöztem. (Bár a sors iróniája, hogy a kapcsolatom azzal a lendülettel véget is ért, mert őt visszahelyezték Brüsszelbe, és ez így nem volt tovább fenntartható.) Nem voltak kiemelkedően ’jó’ vagy ’rossz’ pillanatok. Minden konzisztensen rendben volt. Bár egy nagyon brit szervezetben dolgoztam, a kollégáim maximálisan befogadtak és nagyon nagyra becsülték az új, némiképp kritikusabb és innovatívabb szemléletmódot, amit behoztam a szervezetbe, és ami több területen transzformációt indított el. A szakmai elismerés mellett új barátokat is szereztem. És rengeteg időm volt magamra. Londonban szabadon tudtam lélegezni. Ezt Brüsszelről nem tudtam elmondani. A hazaköltözésem után a NEXT workshopja volt a következő alkalom, amikor Londonban jártam. A Colibris kollégáim meg is jegyezték, hogy „jééé, Éviben kilazult egy csavar!”, mert teljesen felszabadultam és sokkal magabiztosabban mozogtam kint.

 

Akkor miért költöztél haza?

A fő ok az volt, hogy mindezek ellenére nem éreztem azt, hogy én itt bármit is fel szeretnék építeni. Más a kultúra viszonyulása bizonyos, számomra fontos értékekhez. Na meg rendkívül magas a levegő-, fény- és zajszennyezés, aminek nem akartam a szervezetem kitenni hosszú távon. Felmerült, hogy esetleg átköltözöm Oxfordba, de az újrakezdéshez már fáradt voltam. Megérett bennem a vágy a hazatérésre – hogy minőségi időt töltsek a szeretteimmel, mert a munka jellege miatt alig tudtam évente 2-szer hazajönni, na meg hogy a nemzetközi tapasztalatom a hazám javára fordítsam. De nem tudtam, hogy kelleni fogok-e? Befogad-e újra az otthonom? 10 éve távol voltam. Mivel sosem dolgoztam Magyarországon, nem igazán volt szakmai kapcsolatrendszerem. Nemzetközileg megalapoztam magamnak egy nevet, viszont itthon senki sem ismert. Noha volt pozitív visszajelzés a profilomra, főleg fejvadászok részéről, valami mindig közbejött. Vagy forrásátcsoportosítás miatt visszavonták a pozíciót, vagy nem tudott a cég rugalmasságot mutatni az interjú tekintetében (nem tudtam a munkám miatt hazautazni). Nem is nagyon volt egyébként az én területemen az én szintemnek megfelelő állás. Tehát tele voltam kétségekkel, hogy sikerülni fog-e valaha munkát találnom Magyarországon. Kíváncsiságból kint is beadtam több helyre, ott pedig mindenhova behívtak. Ez még inkább fokozta a kétségeimet.  

 

Mi hozta meg az áttörést?

Jött egy fordulópont. Elvesztettem az egyik közeli hozzátartozómat. Ez borzasztóan megviselt. Szerencsésnek tartom magam, hogy 10 év távollét alatt az én bástyám, amit a szeretteim jelentenek, egységesen és stabilan állt. Az elmúlás pedig az élet velejárója. De rádöbbentem, hogy még egyszer nem akarom ezt átélni. Nem akartam annak a terhét cipelni, hogy a munkámnál és a természetemnél fogva mindenkinek ott tudok lenni, akinek segítségre van szüksége, csak éppen azoknak nem, akik a legtöbbet jelentik nekem, és akiknek én is a legfontosabb vagyok.

Én mindig is bátor voltam a döntéseimben, nem féltem az ismeretlentől. Tudtam, hogy ha valami nem jó úgy, ahogy van, akkor lehet jobb. És meg is kell adni az esélyt, hogy jobb legyen. Hiszen én is akkor tudom a legjobban szolgálni a társadalmat, ha én magam boldog vagyok. Ezért úgy döntöttem, hogy kockáztatok, és hazajövök.

A munkahelyemen a felsővezetés mondta, hogy megszakad a szívük, amiért elveszítenek, de példaértékűnek találják, ahogy félelem nélkül követem az utat, amit helyesnek érzek. Azóta is nagyon jó kapcsolatot ápolok a volt munkáltatómmal (ezt az EU-ról is ugyanúgy elmondhatom), és folyamatosan keressük a lehetőséget az együttműködésre.

 

Tavaly ősszel tértél haza. Hogyan alakult azóta az életed?

Az első heteket a családdal töltöttem. Rengeteg időbe telt, mire az ’életem’ kipakoltam a dobozokból és helyet találtam a dolgaimnak. Bár több lehetőség kínálkozott a saját vállalkozás létrehozására, ezt még sem éreztem ideális opciónak ebben az életszakaszban. Ezért elkezdtem aktívan állást keresni, de főként negatív tapasztalataim voltak. Minden eddigi megfigyelésem beigazolódott a HR kezdetleges állapotáról Magyarországon. Volt bennem egy morális válság, hogy hogyan tudnék egy olyan céget hitelesen képviselni, aminek a HR sztenderdjei kiverik nálam a biztosítékot. Szintén kihívást jelentett az álláskeresésben, hogy nekem azért van egy elég eklektikus profilom. Nem a klasszikus karrier utat jártam be, aminek értelmében elkezdtem HR gyakornokként dolgozni, majd generalista lettem, aztán HR business partner, és így tovább. A nemzetközi piacokon a transzferálható készségeket nézik, míg Magyarországon többnyire azt várják, hogy szinte ugyanabból a munkakörből, vállalattípusból és szektorból gyere, mint amire jelentkezel.

Úgy egy hónap pihenés után, amikor már kezdett az idő hűvüsebbre fordulni és a tettvágy teret nyerni, elhatároztam, hogy a kezembe veszem a sorsom formálását. Be akartam bizonyítani, hogy igen is Magyarországon is lehet boldog az ember, itt is megtalálhatja a tapasztalataihoz, képességeihez és személyiségéhez leginkább passzoló munkakört.

 

Csak keményen! :-)

Na igen, ez annyira én vagyok. Minél nehezebbé válik valami, annál szívósabb leszek. Elkezdtem kulcsszavak mentén keresgélni, és a Google kidobott egy LinkedIn profilt. Az illető a Colibri alkalmazottja volt. Tetszett a nevük és a vizuális elemeik – gondoltam, szeretem a madarakat, na meg a kékeszöldet – ez csak jól sülhet el :-) Fel is vettem velük a kapcsolatot, és hamarosan meg is valósult egy találkozó. Tamással nagyon hasonló értékrendet képviseltünk és jól illeszkedett a profilom a fejlődési terveikbe. Két hét múlva már munkába is álltam.

 

Azóta eltelt pár hónap. Hogy érzed itthon magad?

Első pillanattól olyan érzésem volt, mintha soha el sem mentem volna. Imádom Budapest energiáját. Van benne egy érdekes pozitív lüktetés. Van egy kreatív energia és szabadságérzés, ami áthatja egész Budapestet. Na és a gyönyörűség, ami a Duna parton az ember szeme elé tárul, egy számomra soha meg nem szűnő szerelem!

Élvezem az éghajlatot, a természet és a család közelségét, és a jó minőségi italok és ételek.

Van egy csodás, nemzetközi szellemiségű közösség is, akiket nem rég ismertem meg. Az új ismeretségek mellett a nemzetközi kapcsolataim is fennmaradtak. Megmaradtam világpolgárnak. :-)

Persze vannak a hazai mentalitásnak kevésbé vonzó jellemvonásai, mint például az ítélkezés és a hibáztatás kultúra, amiktől mentesen sokkal boldogabb lehetne a magyar társadalom, de ez nincs hatással igazán az ember mindennapjaira. Legalábbis az enyémre nincs – és nem is engedném, hogy legyen. Igazából minden a közegtől függ. Meg kell találni azt a közeget, amiben Te magad elemedben vagy.

Úgy gondolom, hogy szakmailag ez a mostani egy rendkívül konstruktív időszak visszatérni Magyarországra, kiváltképpen azoknak, akik az oktatás és a foglalkoztatás előmozdítása iránt elkötelezettek.  

 

Köszönjük, Évi!

 

 

Cover fotó: Marot Ádám, akinek a gyönyörű képei mellesleg éveken át 'csábították' Évit vissza Budapestre. Képeit megnézheted a Facebook-on, illetve a flickr-ön